Iránytű

Az iránytű egyszerű irány meghatározó műszer, amelyben egy függőleges tengelyen elhelyezett szabadon lengő mágneses acéltű a földmágnesesség hatására közel az észak-déli irányba áll be.

Története:
Az iránytűt az ókori Kínában időszámításunk előtt 2000 évvel alkalmazták az akkori utazók. A kocsikon vízzel telt edényben elhelyezett úszó falapra felerősített „delejes” lemezecske mutatta a déli irányt. Ezt a készüléket az arabok, majd az európaiak vették át a kínaiaktól.

Deviáció:
A mágneses iránytű szögeltérése a közeli zavaró tárgyak (fémek, vezetékek stb.) miatt. Ha nem lehet kiküszöbölni és viszonylag stabil, akkor fel szokták tüntetni az iránytű mellett egy táblázatban.

Deklináció (vagy variáció):
A mágneses iránytű által mutatott északi pólus és a földrajzi északi pólus közti szögeltérés. Főleg abból adódik, hogy a mágneses északi pólus nem esik egybe a földrajzi északi pólussal. Ráadásul vándorol is, ezért a deklinációs adatokat mindig frissítik a térképeken.

Inklináció (lehajlás):
A mágneses iránytű tűjének függőleges lehajlása illetve felemelkedése, amit az okoz, hogy a mágneses erővonalak nem párhuzamosak a Földfelszínnel. Szélsőséges esetben akadályozza az iránytű tűjének szabad forgását. A mágneses sarok közelében az iránytű tűje gyakorlatilag függőlegesen lefele (É-i sarok) illetve felfele (D-i sarok) mutat. Magyarországon a lehajlás 63 fokos.