Ha a minden irányba könnyen elforduló magnetométert tetszőleges eredetű mágneses mezők különböző pontjaiba helyezzük a következőket tapasztaljuk:
I. A mágneses mező a magnetométerre forgatónyomatékot fejt ki, amelynek nagysága függ a helytől és a magnetométer síkjának helyzetétől(irányától) is.
II. A mező bármely pontjába van egy és csak egy olyan irány, amelybe a magnetométer tengelye beáll, akár az iránytű. Az ilyen helyzetű magnetométerre nem hat forgatónyomaték, egyensúlyi helyzetben van.
III. Ha az egyensúlyi helyzetben levő magnetométer áramának irányát megfordítjuk, annak síkja ellentétes irányba fordul át.
IV. A mező ugyanazon helyén mérhető maximális forgatónyomaték az egyensúlyi helyzetéből 90°-kal elforgatott helyzetekben hat a magnetométerre.
V. A mező adott pontjában mérhető maximális forgatónyomaték(
) egyenesen arányos a magnetométer áramának erősségével(
), a vezetéke által körülhatárolt területtel(
) és független a magnetométer(keret) alakjától:
A próbatestre jellemző
mennyiséget a magnetométer mágneses nyomatékának, a mező pontjait jellemző B mennyiséget a mező adott pontbeli mágneses indukciójának nevezzük.
A mágneses nyomaték mértékegysége az
, az indukcióé pedig a
. Ennek az egységnek a neve tesla, jele T.
A mágneses mező indukciójának nagysága tehát
, vagyis a mérőkeretre ható maximális forgatónyomatéknak és a keret mágneses nyomatékának hányadosa.
A B mágneses indukciót vektornak tekintjük, mert érvényes rá a vektoriális összegződés. Az indukcióvonalak (olyan görbék, amelyeknek bármely pontjában az érintő megadja az indukcióvektor irányát) irányát jobb kezünk behajlított ujjainak iránya adja, ha a hüvelyk ujjunk az áram irányába mutat.
